A szülést pár helyen idézőjelbe tettem. A szülés egy szó arra, hogy az anya világra hozza a babáját, erre készül hónapokon keresztül. A születés az életet jelenti. Senki nem gondol arra, hogy az ellenkezője is bekövetkezhet. Néha fura is kimondani: szültem. És most ne menjünk bele a császár kontra természetes szülésbe...bár nem rohadt mindegy, ha egészséges a gyermeked?? Kedves anyukák, akik ezen versengtek...picit gondolkozzatok el a Titeket érintő "problémán", hogy a császár vagy a természetes szülés a rosszabb. Ha se Neked, se a babának nincs semmi baja, meg amúgy is, ennek a témának nincs értelme. Orvosi szemmel megint más, de nem arról beszélek.

Én 9 hónapig a szülés élményére készültem, ami akkor ott teljesen összeomlott. Nem lesz síró baba...csupán egy műtét lett a vége. Mindennek ellenére én szeretek a terhességemről beszélni, sőt, a kórházi élményeimről is szívesen beszélek, mert egyszerűen erre készültem szeretettel, odaadással a 9 hónapon keresztül. A babavárás időszaka is annyira sok új csodálatos élményt adott, hogy egyszerűen muszáj beszélnem róla. Hogy erre mi a hallgatónak a helyes reakciója? Fogalmam nincs. Én talán annak örülök a legjobban, ha meghallgat és nem néz teljesen hülyének, hogy milyen boldogan beszélek egy olyan időszakról, aminek a vége tragédiába torkollott. Itt viszont párhuzamot vonnék: azokról a családtagokról, szülőkről, nagyszülőkről, akiket az évek során elveszítettünk, nem beszélünk? Dehogynem! Hiszen az életünk részét képezték, szerettük őket és megérdemlik, hogy szeretettel emlékezzünk rájuk. Tudom, nem ugyanaz a kettő, de a mi gyermekünk is megérdemli, hogy szeretettel beszéljünk Róla, arról a rövid kis időről, amit velünk töltött. 

Szép kerek már a poci. Most már tudom is, hogy hallja amit mondok neki, ideje elkezdeni az általános művelődést. Olvasok neki az Alfa Romeo történetéről. Fontos modellekről, versenyzőkről, korszakokról és legendákról tudnia kell. Jó, ha már most hozzászokik, hogy nem lesz unalmas és átlagos élete. Az apja meg egy bolond benzinfej. Ő is az lesz. Itt áll már neki a kocsi a garázsban. Még ki se fizettem, de az övé lesz. És hamarosan kurva sok pénzt fog érni. Már most is lehetne keresni rajta, de nem ezért szereztem. Együtt fogjuk majd bütykölni, vadászni hozzá az alkatrészeket. Jó, kell még neki néhány év, de ráérünk. Ebből lesz majd lakása. Legalábbis egy jó részét úgy tervezem, hogy majd ennek az árából oldjuk meg. Lassan 30 éves az öreg 33-as Alfa. Ritkábbik motorral szerelt, jó állapotnak örvend. Olyan lesz neki, mint egy időutazás. Alig várom, hogy olajos fejjel álljunk fölötte. Szidva a szemét olaszokat. Rendre megtanuljuk az egész kocsit szétszedni és összerakni, álmunkból felketlve is kívülről fújjuk majd a szervízkönyvet. Együtt. Szinte érzem, hogy hallgat, imádok neki olvasni. Sajnos nem jön össze minden este a mesélés, akkor is kicsit bántam, azóta meg... 

<Off> Jaigen, egyvalamit soha nem fogok olvasni többet egy gyereknek sem. Se sajátomnak, se senki másénak. Hans Christian Andersen egy idióta, depressziós fasz volt. A jóég tudja csak, hogy melyik pöcsnek jutott az is eszébe, hogy gyerekmesének hívja ezeket, illetve gyerekeknek olvassa fel. Olvastam én annó a meséit, de már rohadtul nem emlékeztem rájuk bevallom őszintén. Jött az ötlet, hogy mégse csak kocsikról olvassak már a picurnak, legyen meseest is. Legyen. Anderssen?! Pföh, faszaság. Nyomjuk. A harmadik mese után én is a combartériám metszésén gondolkoztam. Ezt a beteg barmot se kellett volna engedni írni, hanem tarkón kellett volna rúgni a Tajgetoszról. 
Az én baráti jótanácsom az: eszedbe se jusson Anderssen meséket olvasni! <endoff>

Alig várom, hogy a hasamra, mellkasomra vegyem. Rajtam szundizzon. Lebüfizzen, lefosson. Tényleg őszintén mondom: baromira várom. Érezni akarom a kis romlatlan babaillatát. Látni akarom a nagy haját, meg ahogy jóllakva rajtam alszik el. Együtt szunyókálunk, megnyugszunk. A világot kikapcsoljuk, úgyis miénk az egész. Ti még nem tudjátok, de én már igen: ő Khal Drogo, aki uralma alá hajtja és meghágja az egész univerzumot. Tökéletes és örökmozgó ez a kis tökös. Jön, megy, úszkál, meg sem áll egy pillanatra sem. Az anyukája pocakja olyan, mintha egy raftingos próbálná meglovagolni a vad hullámokat. Néha szinte fáj nézni is, ahogy a hatalmas pocak ugrál. De ugyanakkor annyira jó érzéssel tölt el. Szerettem volna nagyon, hogy kis örökmozgó legyen. Kelljen utána futnom, másznom, erőlködnöm. Ne kibaszásnak, hanem boldogságként élje meg, ha megyünk ki a szabadba. Akár közösen sportolni, akár kirándulni. Nekem kelljen tartani vele a tempót. Büszke legyen rám, mert kondiban tartom magam, és ugyanakkor én is büszke legyek rá, mert még valódi ember. Igazi, klasszikus fiú. Aki tiszteletben tartja a régi értékeket, de elboldogul a mai korban is. Kicsit különc, de kialakít magának egy értékes csordát. Előbb-utóbb úgyis valahonnan előbukkan majd egy kislány, aki ugyanilyen lesz, és kurvára fogják egymást szeretni. 

Tegnap edzeni mentünk. Jó idő volt, megbeszéltük, hogy ne menjünk terembe, inkább ki a szabadba, fussunk kint az atlétikai pályán. Van kondipark is, tudok edzeni, előtte futok 2km-t, bemelegítésnek. Hamarabb kezdtem a körömet, hamarabb is végeztem. Látom, hogy a feleségem nem fut, csak sétál. Ráadásul furán, azt hittem rosszul vette a levegőt, tipikusan olyan tartásban van a keze, de még messze jár. Elindulok felé, nyugtalannak érzem magam. Meg akarom kérdezni, hogy "mi újság, hogy megy", de erre már ő is ugyanezt kérdezné, de be sem tudta fejezni a kérdést, és máris előtört belőle a zokogás. Az a mélyről jövő, keserves zokogás, amikor megszakad a szíve, és a tied is a hallatán. Bármivel segítenél, embert ölnél, szupernovát hoznál neki tenyérben, de nem tudsz. És ha tudnál se érne lófaszt se. A tehetetlen düh az ami marad, és a fájdalom a szemében. Amivel rám néz. Ölelem úgy, ahogy csak bírom. Majd összeroppan a kis teste. Simogatom és puszilgatom, próbálom tartani a lelket benne. Az edzés hozta elő belőle, mondja. Próbálom elhinni, így én is valamelyest nyugodtabb vagyok. Sétálunk kicsit, még pityereg. Miután megnyugszik, nekivág újra a futásnak, én elkezdek kondizni, de feszít belül a fájdalom engem is.

Fura dolog ez az edzés. Elvileg nagy segítség. Valójában is, csak kérdés, hogy miféleképpen segít. Nehéz ilyenkor elhinni, hogy mennyire jó, amikor ezt látom rajta. De aztán mire végzünk, tényleg könnyebb a lelkünk.

Gondolatok tömkelegét nem írom itt le egyébként. Egyszerűen azért, mert már eltelt majdnem 4 hónap a történtek óta és már nem tudom pontosan felidézni az érzéseimet, azok változását. Csak visszaemlékezni tudok.

A párom javaslatára kerestem egy pszichológust, nagyon nem kellett győzködni, én is gyógyulni akartam/akarok és nem szerettem volna, hogy maradjon bármi is mélyen belül, ami esetleg később fog kijönni. Sokat segített és segít a mai napig is, 2-3 hetente találkozunk, rávilágít néhány dologra, ami mindig javít a helyzetünkön. Csak én járok, a párom nem, javasoltam Neki, de nem akart, én meg nem erőltettem.

A másik nagy segítség a sport volt. A mozgás mindkettőnk életének a szerves részét képezi. A 9 hónap alatt sem hagytam fel vele teljesen, sokat sétáltam, kirándultam, kismama tornáztam, a 20. hétig úsztam. Mindig csak annyit, amennyi jól esett, az utolsó hónapban meg már csak pihentem. A baba volt a legfontosabb, 9 hónapot bárki kibír komolyabb sport nélkül, a kajára meg nagyon figyeltem, nem diétáztam, csak sok zöldség és gyümölcs képezte az étrendem részét. Mindössze 9 kiló jött fel, "szülés" után négy nap alatt meg 10 kiló ment le. 

Visszatérve: naivan úgy gondoltam, hogy a 6. hét után majd újra elkezdek sportolni és mivel az mindig segített a lelkemen, majd most is jó lesz. Ebbe beleszólt a fáradásos törés, ami egy elég alattomos valami...de azért tornázgattam, csináltam, amit tudtam, amit engedett a császármetszés hege és a lábtörés. Most már futok, úszok, edzek és segít. Az elején sírtam edzés közben, edzés után, törtek fel az érzések és utána mindig könnyebb volt. A párom is elkezdett edzőterembe járni egy barátjával, Neki is borzasztó nagy segítség volt, maga a testmozgás és az,  hogy ezzel a sráccal tudtak beszélgetni. Néha együtt is járunk edzeni, igazából ha lehetne 0-24 órában együtt lennénk, de tisztában vagyunk azzal, hogy néha külön is kell lennünk. :) Szóval a testmozgás nagy segítség volt, persze nem vagyunk egyformák, de úgy gondolom, fontos, hogy ebben a nehéz időszakban csináljunk valamit, fessünk, írjunk, zenéljünk, mindegy, csak ne sajnáljuk magunkat non-stop. Meg kell élni a gyászt, a veszteséget és az ezzel járó össze fájdalmat, de szerintem kell, hogy lekössük az időnket, újra megtaláljuk magunkat együtt és külön is! Akkor is, ha nincs hozzá semmi kedvünk, ha nincs motivációnk!

A hormonháztartásom teljesen felborult...érzelmileg labilis vagyok és nem tudom hol áll a fejem, kavarognak a gondolatok. Hiányzik a kisfiam, hogy megöleljem. Próbálom elengedni és közben mégis szeretnék egy kisbabát. Ez volt a szülés után, mikor még nem voltam teljesen észnél, úgy gondoltam, hogy "Majd jól terhes leszek megint és megszülöm ezt a babát, pont Őt!". Ja, ez hülyeség, én is tudom, akkor is tudtam.

Az orvos 3-5 hónapot mondott, hogy újra próbálkozhatunk. A sebem miatt. Az orvos nem foglalkozik a lelki gyógyulással, de nem is ez a dolguk. Ha a nődokim minden ilyen esetet a lelkére venne, már nem lenne orvos. Szóval annyira mégse jó választás a orvosi pálya, nem sajnálom én őket, de lelketlen egy dolog, erre ott van a pszichológus. Jól is van ez így.

Szóval igen...szeretnénk babát továbbra is, nálam ennyi idő múlva (kb. 4 hónap) jött el az a pillanat, hogy a kistesót magáért tudnám szeretni és nem egy pótgyereket akarok. De félek. Félek a következő terhességtől, hogy megint ezt át kell élnünk. Ugyanakkor tudom, hogy a babának nem jó a stressz. Nehéz lesz nagyon. A császármetszéstől is féltem, mármint az azt követő teherbeeséstől, de sokan megnyugtattak, így most már talán jobb a hozzáállásom. Na ezek voltak azok a gondolatok, amik már nagyon elhatalmasodtak rajtam és nem tudtam kezelni, ekkor kezdtem pszichológushoz járni. Az eszemmel tudtam, hogy fölösleges idegeskednem rajtam kívül álló dolgok miatt, de nem tudtam magam kontrollálni. Az idő elteltével ez is jobb lett, most már nyugodtabb vagyok.

Az elején állítottuk, hogy a következő babának nem akarjuk tudni a nemét, nem akarunk 4D ultrahangot, nem megyünk kismama fotózásra, nem akarunk róla tudni semmit...így megvédve magunkat, ha a kistesóval tragédia történne, ne sérüljünk ennyire, mint most. Ez nem helyes hozzáállás. 

Amikor elkezdtem keresgélni az interneten, találtam pár blogot, írást, ami hasonló esetet dolgozott fel, de a végén általában ott volt, hogy "3 gyerek édesanyja", vagy "azóta már megszületett a kisbabája, aki egészséges". Na, mi nem ebben a fázisban vagyunk, mi még a bizonytalan jövő előtt állunk. Persze azt mondják, kétszer ugyanoda nem csap be a villám. De, becsap...a természet nem válogat, a természet ilyen, akár jó ember vagy, akár nem.

Szóval mi még a kistesó előtt állunk, nem tudom, sikerül-e, nem tudom, egészséges lesz-e, nem tudok semmit, de azt tudom, hogy Neki is meg fogunk adni mindent az alatt a 9 hónap alatt, a 4D ultrahangtól kezdve a törődésen és a kismama fotózáson át mindent! A szeretetet és a kötődést meg akarjuk élni! Mindketten, apaként és anyaként. Ha a végén fájni fog, akkor fájni fog, ahogy ezen túljutottunk, bármin túljutunk. Csak legyünk ott egymásnak és szeressük egymást, ez a legfontosabb!! Ehhez persze idő kellett, hogy tisztábban lássunk. Idő...minden csak idő és idő és türelem. Hát én nem vagyok türelmes ember, úgy értem, másik emberhez igen, de magamhoz nem. Iszonyatosan nehéz várni, ráadásul a bizonytalanra várni.

A másik nagy félelmem, ami napi szinten őrületbe kerget az az, hogy egy szerettemet elveszítem. Annyira közel kerültem az elmúláshoz és annyira közel láttam azt, hogy az élet mennyire törékeny, hogy ezzel azóta is nehezen bírkózom meg. Talán az idő majd ezt is megoldja...

Lassan jönnek a rendszeres vizsgálatok. Várom, hogy a reggeli rosszullétek, émelygések jelentkezzenek. Elmarad mind. Problémamentes ez a kisfiú, mint az anyukája. Harmonikus, nyugodt és szép az életünk. Úgy érzem ennél tökéletesebb helyre nem is születhetne. Pici apró összezörrenések 1-2 akadt a 9 hónap alatt. Nem több. Szépen látom gyarapodni a pocakot, dokik szerint is tökéletes a fejlődése. Mindenhol ott akarok lenni. Szeretném megmutatni, hogy neki lehet majd számítani a faterra. Ahhoz pedig már most oda kell tegyem magam. Az anyukájának is fontos, tudom. Szeretem megnyugtatni, pedig az agyvérzés kerülget minden nap, amikor kiviszem a reggeli vonathoz, amivel melózni jár Nyíregyházára. Remélem hamar eljön az idő, amikor azt mondja, hogy mostmár elég, és nem tud tovább melózni. Dehát sztahanovista. És mindemellett fizikailag és mentális is kurva erős. 

Olyan protekcióval járunk be mindenki előtt a rendelők sokaságába, mintha haza mennénk. Érezzük is a megvető pillantásokat. Szarok rá, nekünk ez jutott. Mindenki azzal éljen, amivel tud. Édesanyám az utolsó kenyérmorzsáját is inkább nekünk adná, és halna éhen, mintsem mi bárminek a hiányát érezzük. Kevés pénzből él, kevésből nevelt fel 3 fiút egyedül. De két emberre való szeretet szorult belé, és 3 bengáli tigris kitartása és harciassága. A gyerekeiért bármit megtenne. Úgy értem: BÁRMIT. Csak azért, hogy tudd hova tenni anyáról alkotott képed kedves olvasó. Korát meghazudtolóan néz ki, csupa szív, hatalmas szája van, és borzasztóan önérzetes. De nagyon kevés embert tudnék felsorolni, aki őt nem szereti, vagy aki nem jött ki vele. Rengeteget segített a baráti körömnek is, ahol babát vártak. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de azért a több órás várakozás helyett mindenki megúszta jellemzően néhány perccel. Hát ilyen ember az édesanyám. Milyen a sors furcsa fintora... Végignézett jónéhány várandósságot, legtöbbször együtt is izgult a kismamával, együtt örült a család boldogságának. Rendre mindenhol egészséges babák jöttek a világra. Egyetlen helyen nem sikerült: a saját fiánál. Ezt IS kudarcnak élem meg.

Eltelt a 2 hét, a párommal minden nap együtt voltunk. Táppénzre ment 2 hétig, nem dolgozott. Tartottunk egy búcsúztatót a kórház kápolnájában egy református lelkész segítségével. Temetést, ahogy korábban említettem, nem tartottunk, de a gyermekünknek úgy éreztük, jár, hogy megfelelő módon elbúcsúzzon Tőle a család. Ez volt az első olyan esemény, ami rengeteget segített, a búcsú. Egy olyan esemény, amit csak Neki szerveztünk. A lelkünk könnyebb lett. Nem sokkal. Kicsivel. Mégis ilyenkor mindenbe kapaszkodsz, amitől könnyebb. 

A gyerekszoba. A párom egy hős volt, amíg én kórházban voltam, eltette a 4D-s képet, ami a szekrényen volt, eltette a kismama fotózáson készült képet, amit már bekereteztettünk és a falra szántuk. Tudtuk, hogy a fiunk többi kis bútora, ruhája nem maradhat. Hogy miért? Mert fájt, mert rohadtul fájt, amikor abba a szobába bementünk. Persze megtarthattuk volna az összes babaholmit, mert a következőnek is jó lett volna. De ezek az Ő cuccai voltak, Neki szántuk! Meg mégis mit mondhattam volna később a kistesójának? A következő babának is jár minden!

A bútorokat egy helyen vásároltuk meg, a bolt tulajdonosa mindent visszavett. Ez óriási segítség volt és nem a dolgok anyagi oldalára gondolok, mert az érdekelt minket a legkevésbé. Borzasztóan hálásak vagyunk ennek a srácnak azért, amiért ilyen rugalmas volt és szó nélkül pakolta vissza a boltba azokat, amiket visszavittünk.  

Amikor már felfogtam, mi is történt, elkezdtem keresgélni a neten. Igen, tudom, hogy ilyenkor ezt nem szabad. Úgy éreztem viszont, hogy meg fogok őrülni, tudnom kellett, hogy normális vagyok, hogy mással is történt-e ilyen, tudni akartam, hogy van-e ebből kiút. Mások mit csináltak?! Itt már kezdte emészteni a lelkemet, hogy nem néztem meg a babámat, az én kisbabámat. Hát milyen anya vagyok én? Miért nem éreztem, hogy baj lesz? Beleőrültem ebbe a gondolatba, kétségbeesetten kerestem legalább egy olyan történetet, ami az enyémhez hasonló, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Találtam egy könyvet, ami ezzel a témával foglalkozik, megrendeltem, elolvastam. A lelkem ismét nyugodtabb lett. Ez a könyv sok történetet foglal össze (Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák ). Megtaláltam benne azt az egyetlen történetet a sok közül, ami olyan volt számomra, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Az én lelkem megint könnyebb lett. 

Sok párkapcsolat tönkremegy egy ilyen tragédiát követően. Esetleg egymásra mutogatás megy, ki hibázott, miért nem segített többet a másik, stb...Nagyon szeretem a páromat, a mai napig szerelmes vagyok, sokszor látok a fejébe, viccelődik is ezzel, hogy menjek már a fejéből. :) De most nem láttam bele. Nem ismertem a gondolatait és nagyon szerettem volna segíteni Neki. Ő meg persze nekem. Alapvetően nem szoktunk veszekedni, néha vannak vitáink, de nem veszekedések. Ez azonban nehéz időszakot hozott el nálunk, sokszor nem beszéltünk a másikkal, mert nem akartuk, hogy esetleg visszarántsuk egymást, ha éppen jobb passzban volt. Óriási hiba volt, hogy nem beszéltünk meg mindent, viszont szerencsére időben kapcsoltunk. Nem mehet tönkre a kapcsolatunk. Inkább sírjunk együtt, hiszen fáj mind a kettőnknek! 

Férfiak, Nektek is szabad sírni! Nők, hagyjátok sírni a férfiakat! Beszélgessetek! Ez talán a legfontosabb tanács, amit mindenkinek adhatok. Ebben a helyzetben csak Ti számítotok! És nem értek egyet azzal, hogy egy nőnek rosszabb. Más, de nem rosszabb. Nálunk kialakul az a szoros és csodálatos kötelék, amit a mai napig szívesen idézek fel. A férfiak ugyanúgy keresztül mennek az apává válás folyamatán a 9 hónap alatt, még akkor is, ha náluk a kötelék később alakul ki. A párom végignézte az egész napos szenvedésemet akkor a kórházban, ott volt mellettem végig tehetetlenül, amikor a pocakomat fogtam, ami már a 9. hónap végére egy berögzült mozdulattá vált. De odabent már csak csend volt. Ő ezt mind kívülről látta és Ő, A férfi nem tudott tenni semmit. Aki mindig a megoldást keresi a problémára...itt nem volt megoldás. Ezt csak elfogadni lehetett. A Szerelmem amúgy is érzékeny lélek, nagyon tud szeretni, plusz mindent magára akar vállalni és sokszor helyre kell tenni, hogy nem csak Ő húzza az igát, hanem én is, ketten megyünk előre. A női és férfi agy más, de egy ilyen tragédia következtében az anya és az apa is meghal egy kicsit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose akartam hozzávágni a fejéhez, hogy "nekem rosszabb", de tudtam, hogy ez nehéz helyzet, így minden kimondott szót átrágtam magamban, legalábbis nagyon igyekeztem. Mert tudtam, hogy Ő is szenved. 

A barátoknál már kitértem arra, hogyan célszerű viselkedni ilyenkor. Ez nem egy mindennapi helyzet, a szavainkat válogassuk meg, miket mondunk annak, akivel hasonló eset történt.

Amitől kiakadtam:

"Majd a következő sikerült". "Majd lesz másik."

Tényleg...??? Ha valakinek van két gyereke és az egyiket elveszíti és közlöm vele, hogy nem baj, ott a másik, akkor mit kapnék? Valószínű, nem tenném zsebre és joggal! A babánk arcát már láttuk, Ő a mi gyerekünk volt! Köszönhetően a mai technológiának, a 4D-s ultrahangon nagyon jól kivehető volt a gyönyörű kis arca! Hozzá ragaszkodtunk, az Ő személyéhez, amit még nem ismertünk, mégis feltétel nélkül szerettük. Talán ezt jelenti szülőnek lenni...feltétel nélkül szeretni a gyerekedet. Mi még nem tapasztaltuk meg teljes valójában, csak egy apró szeletet kaptunk ebből.

A másik, amivel én elhiszem, hogy azt akarjuk kifejezni, hogy milyen erős az ember, de azt, hogy:

"Én felkötném magam, ha ilyen történne velem" - lehetőleg ne mondjuk egy babáját elveszített nőnek. A csend, vagy az ölelés néha sokkal többet jelent. Ha nem tudjuk kezelni a helyzetet, inkább mondjunk egy közhelyet, vagy csak adjunk egy puszit az illetőnek, mondjuk neki, hogy tartson ki és szóljon, ha kell bármilyen segítség. Itt a segítség nem konkrét segítség, hanem maga a gesztus, az az 1-2 biztató gondolat.

A gyerektéma tabu? Az elején igen. Én nem akartam babákról hallani, meg más terhességéről sem, persze most vagyunk abban a korban, hogy körülöttünk sok barátnak gyereke születik. Nem érzem azt, hogy én vagyok a szemét, ha nem örülök velük. Majd örülök később, mikor már elfogadtuk a történteket. Neki megadatott az, hogy ott van az egészséges gyereke, nekünk pedig csak 9 hónapnyi emlék marad, pár uh felvétel, egy tragédia emléke és az én esetemben egy kinyúlt, szétszakadt bőr a hasamon. Bár utóbbi néha zavar csak, néha meg jó ránézni, hiszen az az Ő nyoma. Egyébként kb mostanra, úgy 4 hónap múlva jutottunk el arra, hogy talán már el kéne menni meglátogatni a barátaink babáját, aki 1 hónappal idősebb, mint a mi Csöppségünk lenne.

Eddig főleg magunkról írtam, csak említettem a családot.

Nekik óriási szerepük volt a gyógyulásunkban. Jöttek kitartóan, a tesóim, a párom tesói és a szülők, az ország több pontjáról. Ha kellett, csak ott voltak csendben, vagy hagytak beszélni. 2 hét után viszont láttuk, hogy ezt egymással is meg kell oldanunk, de tudta ezt a család is. A látogatások ritkultak és szépen visszaálltak a normális kerékvágásba. Aznap, mikor Apu bejött a kórházba és láttam rajta azt a fájdalmat, hogy Ő is tehetetlen...a szüleinknek sem lehetett könnyű. Az a hatalmas tehetetlenség és üresség. Anyósom végig kísérte a 9 hónapot, nődoki mellett dolgozik, tündér egy nőci, néha picit túltolja a szeretetet, de a világ legjobb anyósa. Tartotta magát végig, mindig meghallgatott, sírhattam Neki, amennyit akartam, de közben tudtam, hogy szenvedésből kijut Neki is bőven. Amúgy sem volt egyszerű élete.

A barátokkal más volt a helyzet. Mindketten írtunk a barátainknak, kollégáknak, mi történt. Sajnos sokan voltak, akik egyszerűen nem merték velünk felvenni a kapcsolatot. Igen, kellemetlen téma, mert lehet, ha rossz passzban talál meg, akkor nem úgy válaszolok, ahogy kéne. De valóban ez a legfontosabb, hogy neki éppen kellemetlen? Azt tudom javasolni azoknak az embereknek, akiknek a környezetében ilyen történik, hogy mutassanak együttérzést, akkor is, ha egyébként fogalma nincs arról, min megy keresztül a másik. Érdeklődjön, írjon néha néha egy-két jó szót, hogy sokat gondol a másikra. Ahogy telik az idő, esetleg fel lehet vetni a találkozás ötletét. Lehet, hogy nemet mond. Akkor próbálkozz 2 héttel később! Ha akkor is nemet mond, próbáld megint 2 hét után! Nem dolgozzuk fel egyforma tempóban és egyformán, de legalább éreztessük a másikkal, hogy vele vagyunk, kérdezzünk! Ha beszélni akar, beszélni fog! Viszont ha nulla érdeklődést mutatunk, mert félünk felhívni, ráírni, vagy találkozni vele, az rosszul is kiveheti magát és úgy is lejöhet, hogy a bajban nem számíthat a barátságunkra. 

A 6 hetes kontroll után - az orvosunk javaslatára többek között - elmentünk nyaralni. Ki megy el ilyenkor nyaralni, ugye? Itt megjegyezném, hogy a nyaralás előtt egy héttel nálam kialakult egy fáradásos törés, a szülés óta fájt a lábam, egy csúnya botlás után pedig már ráállni sem bírtam. A nyaralás ettől függetlenül sokkal jobbat tett és jobban telt, mint hittük. Mindketten imádunk utazni, a szervezés részét is nagyon szeretem. Ehhez viszont semmi, de semmi kedvünk nem volt. Még mindig csak vártuk, hogy teljenek el a napok. De tudtuk: kell, szükségünk van rá. Nem bántuk meg, megint könnyebb lett a lelkünk és már nem féltem attól, hogy a kapcsolatunk tönkremegy. 

Ezt a fájdalmas dolgot baromira nem könnyíti meg az, hogy sokkal több dologra kell odafigyelned magad körül, mint amennyire egyébként is képes az ember szerintem. Egyszerűen, ha hagyod, hogy elhatalmasodjon rajtad az a rengeteg érzés, a fájdalom, akkor szépen lassan tönkreteszed a saját életedet! És lehet a nyomorúságodat a történtekre fogni, meg az orvosokra, Istenre, a sorsra, bármire, de az a helyzet, ha nem fogadod el, ha nem lépsz tovább, az egyedül a Te hibád. Nyilván ez a könnyebb verzió, mást hibáztatni, begubózni a szobában, nem beszélni senkivel. Mi is nehezen viseltünk más embereket a családon kívül, de tudtuk, hogy muszáj a beszűkült komfortzónánkból kilépni. Szóval megerőltettük magunkat és nyitottunk szépen lassan a külvilág fele. 

8 hét után én is visszamentem dolgozni. A kollégák kedvesek voltak, azok a mai napig is. Az elején nehéz volt, mindenki óvatos volt, én is a többiekkel. Nem akartam én mindenkire rázúdítani a nyomoromat, de néha kijött és volt, aki készségesen meghallgatta. Amikor előtör belőlem a sírás, akkor elvonulok, kisírom magam és visszaülök a helyemre. Van, aki ilyenkor megsimogatja a vállamat, vagy csak megkérdezi, hogy jól vagyok-e és szeretnék-e róla beszélni. Elmondhatatlanul sokat segít. Minden egyes apró megnyilvánulás könnyebbé teszi a lelkemet.

12 hét. Elvileg ennyi ideig nem lehetne szólni senkinek. Egyvalakinek úgyis elmondjuk, mert lehetetlenség előtte titkot tartani: anyámnak. Hogy miért? Nőgyógyászaton dolgozik. :) Azt hiszem ezzel el is mondtam mindent. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy mikor is jelentettük be neki, de arra emlékszem, hogy direkt megkértük: ne szóljon még senkinek. Majd MI közöljük akkor, amikor itt lesz az ideje, és amikor mi jónak látjuk. Tiszteletben tartotta, de majd kiugrott a bőréből. Gyerekbolond, neki ez a keresztje. Plusz emellé még ugye munkájából adódóan van egy egyébként is bababolond világlátása. Mi lesz itt?! Nem lesz nyugtunk, ez tuti. Mindegy is, legalább lesz a gyereknek nagymamája, szerintem ez egyébként is fontos. Mostanában a régi, klasszikus nagymama-unoka viszony amúgy is eltűnt, vagy eltűnni látszik. Nincs idő, energia, kedv, akarás. Egyik oldalról sem. Nálunk nem így lesz, apósom is nagyon várja, őt is tökéletes nagypapa mintának érzem. Jó az, ha lesznek a pici előtt normális példák. Annyi beteg, bolond fasz rohangál az utcákon, nem szeretném a számukat gyarapítani. Plusz fontosnak tartom, hogy megtanulja mi a tisztesség, becsület és felelősség.

12 hét eltelt, bejelentem a 2 öcsémnek. Nem hisznek a fülüknek, nem tudják felfogni, hogy mi van. A nagyobbik öcsém szeme könnyes lesz, meghatódunk. Engem is kurvára meglep a reakciója, nem erre számítottam. Onnantól nekik is, mint nekem, felrobban a "méhük". Úgy várják, mint a Messiást. 

Mikor meghallom ultrahangon az első szívdobogást, sikerül végre dekódolni a korábban már említett ismeretlen érzést, ami uralma alá hajtott: az apai érzések kezdenek megjelenni, felerősödni. Büszke vagyok, úgy zakatol a szíve a kicsinek, mint egy tisztességes boxer-motor. Jószívű lesz, el is könyvelte mindenki. Jószívű. Igen, mi más is lenne?!