Tegnap edzeni mentünk. Jó idő volt, megbeszéltük, hogy ne menjünk terembe, inkább ki a szabadba, fussunk kint az atlétikai pályán. Van kondipark is, tudok edzeni, előtte futok 2km-t, bemelegítésnek. Hamarabb kezdtem a körömet, hamarabb is végeztem. Látom, hogy a feleségem nem fut, csak sétál. Ráadásul furán, azt hittem rosszul vette a levegőt, tipikusan olyan tartásban van a keze, de még messze jár. Elindulok felé, nyugtalannak érzem magam. Meg akarom kérdezni, hogy "mi újság, hogy megy", de erre már ő is ugyanezt kérdezné, de be sem tudta fejezni a kérdést, és máris előtört belőle a zokogás. Az a mélyről jövő, keserves zokogás, amikor megszakad a szíve, és a tied is a hallatán. Bármivel segítenél, embert ölnél, szupernovát hoznál neki tenyérben, de nem tudsz. És ha tudnál se érne lófaszt se. A tehetetlen düh az ami marad, és a fájdalom a szemében. Amivel rám néz. Ölelem úgy, ahogy csak bírom. Majd összeroppan a kis teste. Simogatom és puszilgatom, próbálom tartani a lelket benne. Az edzés hozta elő belőle, mondja. Próbálom elhinni, így én is valamelyest nyugodtabb vagyok. Sétálunk kicsit, még pityereg. Miután megnyugszik, nekivág újra a futásnak, én elkezdek kondizni, de feszít belül a fájdalom engem is.

Fura dolog ez az edzés. Elvileg nagy segítség. Valójában is, csak kérdés, hogy miféleképpen segít. Nehéz ilyenkor elhinni, hogy mennyire jó, amikor ezt látom rajta. De aztán mire végzünk, tényleg könnyebb a lelkünk.