Gondolatok tömkelegét nem írom itt le egyébként. Egyszerűen azért, mert már eltelt majdnem 4 hónap a történtek óta és már nem tudom pontosan felidézni az érzéseimet, azok változását. Csak visszaemlékezni tudok.

A párom javaslatára kerestem egy pszichológust, nagyon nem kellett győzködni, én is gyógyulni akartam/akarok és nem szerettem volna, hogy maradjon bármi is mélyen belül, ami esetleg később fog kijönni. Sokat segített és segít a mai napig is, 2-3 hetente találkozunk, rávilágít néhány dologra, ami mindig javít a helyzetünkön. Csak én járok, a párom nem, javasoltam Neki, de nem akart, én meg nem erőltettem.

A másik nagy segítség a sport volt. A mozgás mindkettőnk életének a szerves részét képezi. A 9 hónap alatt sem hagytam fel vele teljesen, sokat sétáltam, kirándultam, kismama tornáztam, a 20. hétig úsztam. Mindig csak annyit, amennyi jól esett, az utolsó hónapban meg már csak pihentem. A baba volt a legfontosabb, 9 hónapot bárki kibír komolyabb sport nélkül, a kajára meg nagyon figyeltem, nem diétáztam, csak sok zöldség és gyümölcs képezte az étrendem részét. Mindössze 9 kiló jött fel, "szülés" után négy nap alatt meg 10 kiló ment le. 

Visszatérve: naivan úgy gondoltam, hogy a 6. hét után majd újra elkezdek sportolni és mivel az mindig segített a lelkemen, majd most is jó lesz. Ebbe beleszólt a fáradásos törés, ami egy elég alattomos valami...de azért tornázgattam, csináltam, amit tudtam, amit engedett a császármetszés hege és a lábtörés. Most már futok, úszok, edzek és segít. Az elején sírtam edzés közben, edzés után, törtek fel az érzések és utána mindig könnyebb volt. A párom is elkezdett edzőterembe járni egy barátjával, Neki is borzasztó nagy segítség volt, maga a testmozgás és az,  hogy ezzel a sráccal tudtak beszélgetni. Néha együtt is járunk edzeni, igazából ha lehetne 0-24 órában együtt lennénk, de tisztában vagyunk azzal, hogy néha külön is kell lennünk. :) Szóval a testmozgás nagy segítség volt, persze nem vagyunk egyformák, de úgy gondolom, fontos, hogy ebben a nehéz időszakban csináljunk valamit, fessünk, írjunk, zenéljünk, mindegy, csak ne sajnáljuk magunkat non-stop. Meg kell élni a gyászt, a veszteséget és az ezzel járó össze fájdalmat, de szerintem kell, hogy lekössük az időnket, újra megtaláljuk magunkat együtt és külön is! Akkor is, ha nincs hozzá semmi kedvünk, ha nincs motivációnk!