Eddig főleg magunkról írtam, csak említettem a családot.

Nekik óriási szerepük volt a gyógyulásunkban. Jöttek kitartóan, a tesóim, a párom tesói és a szülők, az ország több pontjáról. Ha kellett, csak ott voltak csendben, vagy hagytak beszélni. 2 hét után viszont láttuk, hogy ezt egymással is meg kell oldanunk, de tudta ezt a család is. A látogatások ritkultak és szépen visszaálltak a normális kerékvágásba. Aznap, mikor Apu bejött a kórházba és láttam rajta azt a fájdalmat, hogy Ő is tehetetlen...a szüleinknek sem lehetett könnyű. Az a hatalmas tehetetlenség és üresség. Anyósom végig kísérte a 9 hónapot, nődoki mellett dolgozik, tündér egy nőci, néha picit túltolja a szeretetet, de a világ legjobb anyósa. Tartotta magát végig, mindig meghallgatott, sírhattam Neki, amennyit akartam, de közben tudtam, hogy szenvedésből kijut Neki is bőven. Amúgy sem volt egyszerű élete.

A barátokkal más volt a helyzet. Mindketten írtunk a barátainknak, kollégáknak, mi történt. Sajnos sokan voltak, akik egyszerűen nem merték velünk felvenni a kapcsolatot. Igen, kellemetlen téma, mert lehet, ha rossz passzban talál meg, akkor nem úgy válaszolok, ahogy kéne. De valóban ez a legfontosabb, hogy neki éppen kellemetlen? Azt tudom javasolni azoknak az embereknek, akiknek a környezetében ilyen történik, hogy mutassanak együttérzést, akkor is, ha egyébként fogalma nincs arról, min megy keresztül a másik. Érdeklődjön, írjon néha néha egy-két jó szót, hogy sokat gondol a másikra. Ahogy telik az idő, esetleg fel lehet vetni a találkozás ötletét. Lehet, hogy nemet mond. Akkor próbálkozz 2 héttel később! Ha akkor is nemet mond, próbáld megint 2 hét után! Nem dolgozzuk fel egyforma tempóban és egyformán, de legalább éreztessük a másikkal, hogy vele vagyunk, kérdezzünk! Ha beszélni akar, beszélni fog! Viszont ha nulla érdeklődést mutatunk, mert félünk felhívni, ráírni, vagy találkozni vele, az rosszul is kiveheti magát és úgy is lejöhet, hogy a bajban nem számíthat a barátságunkra. 

A 6 hetes kontroll után - az orvosunk javaslatára többek között - elmentünk nyaralni. Ki megy el ilyenkor nyaralni, ugye? Itt megjegyezném, hogy a nyaralás előtt egy héttel nálam kialakult egy fáradásos törés, a szülés óta fájt a lábam, egy csúnya botlás után pedig már ráállni sem bírtam. A nyaralás ettől függetlenül sokkal jobbat tett és jobban telt, mint hittük. Mindketten imádunk utazni, a szervezés részét is nagyon szeretem. Ehhez viszont semmi, de semmi kedvünk nem volt. Még mindig csak vártuk, hogy teljenek el a napok. De tudtuk: kell, szükségünk van rá. Nem bántuk meg, megint könnyebb lett a lelkünk és már nem féltem attól, hogy a kapcsolatunk tönkremegy. 

Ezt a fájdalmas dolgot baromira nem könnyíti meg az, hogy sokkal több dologra kell odafigyelned magad körül, mint amennyire egyébként is képes az ember szerintem. Egyszerűen, ha hagyod, hogy elhatalmasodjon rajtad az a rengeteg érzés, a fájdalom, akkor szépen lassan tönkreteszed a saját életedet! És lehet a nyomorúságodat a történtekre fogni, meg az orvosokra, Istenre, a sorsra, bármire, de az a helyzet, ha nem fogadod el, ha nem lépsz tovább, az egyedül a Te hibád. Nyilván ez a könnyebb verzió, mást hibáztatni, begubózni a szobában, nem beszélni senkivel. Mi is nehezen viseltünk más embereket a családon kívül, de tudtuk, hogy muszáj a beszűkült komfortzónánkból kilépni. Szóval megerőltettük magunkat és nyitottunk szépen lassan a külvilág fele. 

8 hét után én is visszamentem dolgozni. A kollégák kedvesek voltak, azok a mai napig is. Az elején nehéz volt, mindenki óvatos volt, én is a többiekkel. Nem akartam én mindenkire rázúdítani a nyomoromat, de néha kijött és volt, aki készségesen meghallgatta. Amikor előtör belőlem a sírás, akkor elvonulok, kisírom magam és visszaülök a helyemre. Van, aki ilyenkor megsimogatja a vállamat, vagy csak megkérdezi, hogy jól vagyok-e és szeretnék-e róla beszélni. Elmondhatatlanul sokat segít. Minden egyes apró megnyilvánulás könnyebbé teszi a lelkemet.