Már a 14. hétben járunk. Túl vagyok egy mélyponton, annyira rágörcsöltem erre a terhességre, ami már minden volt, csak nem egészséges. Sok sírással telt az elmúlt időszak, de a férjemmel sokat beszélgettünk és összeszedtem magam. Nélküle szerintem a pszichiátrián kötöttem volna ki.

Annyira rettegtem örülni a babának, mert mi van ha...persze tavaly már megbeszéltük, hogy ezt nem szabad, hiszen ez a baba is megérdemel mindent, de mondani könnyű. Őszintén úgy is gondolni, mikor már benne vagy, na az rohadt nehéz. A 12. heti ultrahang sokat lendített a hozzáállásomon, mindent rendben találtak, láttuk, ahogy ficánkol, nagyon aktív kis baba. :) A dokim is ultra jófej, nem tudok jobb orvost elképzelni. Nem tudom, hogy azért, ami történt, ahogy végignézte a kínlódásunkat, de igazából mindegy is, mert szeretünk járni hozzá, teljesen megbízunk benne. A férjem is nagyon szereti, nem csak mint orvost, hanem mint embert is.

Mindezek mellett nem múlik el nap soha, hogy ne gondoljak az első kisfiunkra, de ez már életem végéig így lesz. Amikor látok egy éppen járni tanuló gyereket, mindig eszembe jut, hogy már nagyfiú lenne és lehet, próbálkozna az első lépésekkel. De emellett újraélem a terhesség örömeit, néha már érzem a mozgását is a babánknak, pedig még nagyon az elején vagyok, de második terhességnél állítólag korábban lehet már érezni. Annak szoktam örülni, szerettem és szeretem ezt az érzést. :) Amikor látom az ultrahang monitoron, azt is imádom és tudom, hogy Ő egy új élet, egy másik személyiség és már várom, hogy ki is lesz Ő, akár kisfiú, akár kislány. A nemét már nagyon szeretném tudni, tavaly fiúra programoztam az agyamat, ha kislány, akkor át kell írni azt a programot. :)

Így telnek most a napok, az elején nehéz volt bízni, de most már át tudom adni magam ennek a babavárásnak is.