Gondoltam már rá, hogy leírom a terhességem végét, de így, hogy volt külön kérés is, rávettem magam. 

Most vagyunk a 35. hétben. Hogy hogyan éljük meg? Ilyen érzelmi hullámvasúton szerintem sose ültünk. Én nagyon nehezen bírom, a férjem is nagyon aggódik, ráadásul tűri a sok-sok sírást. Néha felkelek éjszaka, hogy nem mozog a baba (nyilván alszik) és addig ébren vagyok, amíg nincs 1-2 megnyugtató mozdulat. 

Szeretek és nem is szeretek ultrahangra járni. Mindig félek, hogy valami rossz hírt közölnek velünk. Közben meg jó látni, hogy a babánk jól van. Elvileg 37 hét körül programozott császárra számíthatunk, a tavaly történtek miatt is, de a Picur harántfekvésben van, így más választása nagyon nincs is a dokinak. A terhességet nem könnyítette meg az sem, hogy a méhlepény sokáig nem volt jó helyen, aztán a végére csak feljebb jött pár centivel. Nem tornázhattam, javasolt volt a kímélő életmód, amire tényleg nagyon odafigyeltem, de bezártságot így a végére elég nehezen emésztem meg. Anno volt egy kijelentésem, hogy "nem érdekel, ha ez egy nehéz terhesség lesz, csak legyen jó a vége". Továbbra is így gondolom, de lelkileg és fizikailag is túl vagyok a teljesítőképességem határain, pedig jól tűröm a fájdalmat és próbálok tudatos maradni, de most sajnos már nem igazán jön össze. 

Félek a műtéttől is, de nem tudom, miért. Tavaly is császármetszés lett a vége, most pedig programozott lesz, tehát még csak nem is kell végigmennem azokon, mint tavaly. Bár most van időm ezen gondolkozni, biztos ez a gond. Tavaly nem volt, csak a kész tényekkel szembesültünk és hát akkor már vitte el a figyelmet. 

A környezetemből ugye hallom, hogy "már nincs sok hátra"...ilyenkor inkább nem mondok semmit. Tavaly se volt, 3 napom volt a kiírt dátumig. Egy deka baba cuccot nem vettünk most, a lista persze megvan, a férjem megy és beszerzi, mikor a kórházban leszünk. Leszünk...ezt is fura leírni, mert egyszerűen még mindig nehezemre esik elhinni. Néha úgy érzem, hogy beleragadtam a terhesség állapotába, nem tudom ezt szavakba önteni. Mintha nekem csak ennyi jutna. Közben persze imádom, amikor mozog, voltunk 4D ultrahangon is, tündéri arca van, de nem merek eljátszani a gondolattal, hogy itt lesz a kezemben. 

Eléggé kusza fogalmazás lett, de annyi minden van a fejemben, hogy képtelenség sokszor szavakba önteni. Csak legyen a kezünkben, sírjon hangosan és jöjjünk haza egészségesen. Ennyit szeretnénk.