Jól esik, hogy érdekel a történetünk, bár úgy gondolom, ez akár sokak története is lehetne. 

Visszanézve az utolsó napokat, de úgy az egész 8 hónapot, egy merő rettegés volt. A szimpla aggódás szó nem tükrözné a valóságot. Utólag persze sajnálom, hogy ennyire stresszeltem, de utólag mindenki okosabb. 

Szóval pénteken bementünk a dokihoz, megnézte a "pöttöm" kisfiunkat, mondta, hogy nagy a baba, ekkor voltam betöltött 35 hetes, vasárnap töltöttem a 36 hetet. A doki a tavalyira való tekintettel megkérdezte, hogy hétfőn vagy szerdán szeretném a műtétet, a baba nagy, teljesen harántban fekszik, ha megindul magától a szülés bármi miatt, akkor itt gondok lesznek. Ez egy egyszerű kérdésnek tűnt, de nem volt az sajnos. Tudtam, hogy a kis tüdeje még nem fejlett teljesen és na...nem véletlenül 40 hét az a 40 hét. De még egyszer nem akarok csöndes szülést, sírást akarok, hangos babasírást. Csak pár nap volt a különbség, mégis egy nehéz döntés volt, végül a férjemmel a hétfőt választottuk. 

Hétfő reggel bementünk, piszok gyorsan szétkaptak, ahogy betettük a kórház ajtaján a lábunkat, onnantól számítva 1 órán belül sírt a babánk. :) Csoda egy pillanat volt! Tudom, mindenkinek az, mikor megszületik a babája, de itt minden kő lezúdult a vállamról, ami az elmúlt 8 hónapban nyomta.

Na de azért ne gondoljuk, hogy problémamentes volt a szülés. Éreztem, hogy nehezen veszik ki a babát, nagyon rosszul feküdt és lent volt a lepény is. De sírt és ez volt a lényeg. Az őrzőbe bejött a dokim és egy gyerekorvos is, közölték, hogy a baba nehezen lélegzik és átviszik egy másik kórházba. Nem tudom, hogy azért, mert sok vért vesztettem és a vérnyomásom lent volt a béka feneke alatt, vagy azért, mert életem legrosszabb hírét már közölték velem tavaly, de teljesen higgadtan fogadtam, nem aggódtam ezen. Tudtam, hogy a pici jól van és ez ilyenkor, ilyen korán teljesen normális, nem lesz itt baj. 

Másnap reggel szépen összepakoltam és átmentünk a másik kórházba. :) Ott már hozták is az én kis csöpp gyermekemet, aki egyébként 3 kilóval született. Jó erőben volt, szépen, önállóan lélegzett, már semmiféle rásegítés nem kellett. Azóta már megduplázta a súlyát, jó étvágya van és egy csodaszép, kiegyensúlyozott baba, mosolyog és csodálkozik a világra!

De ez a blog nem róla szól, így részemről ez lesz az utolsó bejegyzésem. Az első babám minden nap eszembe jut, most már van is elképzelésem róla, hogy nézne ki, mert biztosan hasonlítanának. Ha Ő élne, akkor nem született volna most babánk. Nincs ez így jól, mert egy szülő nem választ gyermeket, de az élet már csak ilyen, választott helyettünk. 

Gondoltam már rá, hogy leírom a terhességem végét, de így, hogy volt külön kérés is, rávettem magam. 

Most vagyunk a 35. hétben. Hogy hogyan éljük meg? Ilyen érzelmi hullámvasúton szerintem sose ültünk. Én nagyon nehezen bírom, a férjem is nagyon aggódik, ráadásul tűri a sok-sok sírást. Néha felkelek éjszaka, hogy nem mozog a baba (nyilván alszik) és addig ébren vagyok, amíg nincs 1-2 megnyugtató mozdulat. 

Szeretek és nem is szeretek ultrahangra járni. Mindig félek, hogy valami rossz hírt közölnek velünk. Közben meg jó látni, hogy a babánk jól van. Elvileg 37 hét körül programozott császárra számíthatunk, a tavaly történtek miatt is, de a Picur harántfekvésben van, így más választása nagyon nincs is a dokinak. A terhességet nem könnyítette meg az sem, hogy a méhlepény sokáig nem volt jó helyen, aztán a végére csak feljebb jött pár centivel. Nem tornázhattam, javasolt volt a kímélő életmód, amire tényleg nagyon odafigyeltem, de bezártságot így a végére elég nehezen emésztem meg. Anno volt egy kijelentésem, hogy "nem érdekel, ha ez egy nehéz terhesség lesz, csak legyen jó a vége". Továbbra is így gondolom, de lelkileg és fizikailag is túl vagyok a teljesítőképességem határain, pedig jól tűröm a fájdalmat és próbálok tudatos maradni, de most sajnos már nem igazán jön össze. 

Félek a műtéttől is, de nem tudom, miért. Tavaly is császármetszés lett a vége, most pedig programozott lesz, tehát még csak nem is kell végigmennem azokon, mint tavaly. Bár most van időm ezen gondolkozni, biztos ez a gond. Tavaly nem volt, csak a kész tényekkel szembesültünk és hát akkor már vitte el a figyelmet. 

A környezetemből ugye hallom, hogy "már nincs sok hátra"...ilyenkor inkább nem mondok semmit. Tavaly se volt, 3 napom volt a kiírt dátumig. Egy deka baba cuccot nem vettünk most, a lista persze megvan, a férjem megy és beszerzi, mikor a kórházban leszünk. Leszünk...ezt is fura leírni, mert egyszerűen még mindig nehezemre esik elhinni. Néha úgy érzem, hogy beleragadtam a terhesség állapotába, nem tudom ezt szavakba önteni. Mintha nekem csak ennyi jutna. Közben persze imádom, amikor mozog, voltunk 4D ultrahangon is, tündéri arca van, de nem merek eljátszani a gondolattal, hogy itt lesz a kezemben. 

Eléggé kusza fogalmazás lett, de annyi minden van a fejemben, hogy képtelenség sokszor szavakba önteni. Csak legyen a kezünkben, sírjon hangosan és jöjjünk haza egészségesen. Ennyit szeretnénk. 

Ma lennél egy éves, kisfiam, 

az ajándékod mégsem egy szülinapi torta.  

Gyújtok Neked egy gyertyát,

mely kis lánggal ég,

kicsivel, mint amilyen Te voltál. 

Kilenc hónapig voltunk együtt,

Te én én egy testben, és ott volt Apukád,

aki imádott minket. 

Gyönyörű hónapok voltak, ezt köszönjük Neked,

de örökké fájni fog, hogy sohasem ismertelek. 

Már a 14. hétben járunk. Túl vagyok egy mélyponton, annyira rágörcsöltem erre a terhességre, ami már minden volt, csak nem egészséges. Sok sírással telt az elmúlt időszak, de a férjemmel sokat beszélgettünk és összeszedtem magam. Nélküle szerintem a pszichiátrián kötöttem volna ki.

Annyira rettegtem örülni a babának, mert mi van ha...persze tavaly már megbeszéltük, hogy ezt nem szabad, hiszen ez a baba is megérdemel mindent, de mondani könnyű. Őszintén úgy is gondolni, mikor már benne vagy, na az rohadt nehéz. A 12. heti ultrahang sokat lendített a hozzáállásomon, mindent rendben találtak, láttuk, ahogy ficánkol, nagyon aktív kis baba. :) A dokim is ultra jófej, nem tudok jobb orvost elképzelni. Nem tudom, hogy azért, ami történt, ahogy végignézte a kínlódásunkat, de igazából mindegy is, mert szeretünk járni hozzá, teljesen megbízunk benne. A férjem is nagyon szereti, nem csak mint orvost, hanem mint embert is.

Mindezek mellett nem múlik el nap soha, hogy ne gondoljak az első kisfiunkra, de ez már életem végéig így lesz. Amikor látok egy éppen járni tanuló gyereket, mindig eszembe jut, hogy már nagyfiú lenne és lehet, próbálkozna az első lépésekkel. De emellett újraélem a terhesség örömeit, néha már érzem a mozgását is a babánknak, pedig még nagyon az elején vagyok, de második terhességnél állítólag korábban lehet már érezni. Annak szoktam örülni, szerettem és szeretem ezt az érzést. :) Amikor látom az ultrahang monitoron, azt is imádom és tudom, hogy Ő egy új élet, egy másik személyiség és már várom, hogy ki is lesz Ő, akár kisfiú, akár kislány. A nemét már nagyon szeretném tudni, tavaly fiúra programoztam az agyamat, ha kislány, akkor át kell írni azt a programot. :)

Így telnek most a napok, az elején nehéz volt bízni, de most már át tudom adni magam ennek a babavárásnak is.

Ismét babát várunk. Még csak a 9. hétben vagyok. Nagyon örültünk, hogy most elsőre sikerült, nem kellett hónapokig próbálkozni. Az én jókedvem viszont gyorsan eltűnt, a helyébe folyamatos aggódás lépett. Vajon minden rendben lesz-e, lényegében ugyanazok a félelmek, mint tavaly is voltak, de 100-szor erősebbek, sokszor beteges. Csak az eredmények legyenek rendben, csak ne legyek beteg, ne kapjak el semmit, pláne az influenza járvány kellős közepén. Emiatt itthon vagyok a 12. hétig. Kicsit túlzásnak tartom, de ha belegondolok, hogy orvosi javaslat ellenére én eljárok dolgozni és úgy kapjak el valamit...na azt nem tudnám a vállamon viselni. Így marad az itthonlét, de legalább nincs ágynyugalom. Tornázni ugyanúgy szoktam, mint ahogy az első terhességnél, persze csak kismama tornát és csak addig, amíg nem szól semmi ellene.

Nagyon nehéz feldolgozni ezt az egészet, nehéz jól kezelni. Szeretném felhőtlenül várni ezt a pici babát, de nem megy. Nem tudom, mit csináljak, hogyan lehetne ezt az óriásra nőtt félelmet és aggodalmat valahogy visszább szorítani. Csak el kéne fogadnom, hogy bármi lehet a vége? Lehet boldogság és lehet tragédia is, mint tavaly? Én már nem mondhatom azt, hogy "velem úgyse történik meg", mert már egyszer megtörtént. Hiába mondják azt körülöttem, hogy minden rendben lesz, az élet nem így működik. Persze az se segít, hogy körülöttem sokan várandósak vagy nem rég szültek egészséges babát. Nem kívánok senkinek se rosszat, egyszerűen rossz érzés, hogy az ismerősi körben pont én vagyok az, akire lehet mutogatni, aki a rossz statisztikát erősíti. Jobb lenne, ha senki ilyen nem lenne. 

Az első terhességemnél büszke voltam magamra, hogy bátor, de megfontolt kismama voltam, nem az az aggódós fatja. A baj nem emiatt következett be, hiszen minden rendben volt végig. Most pedig az állandó aggódás, meg a tudat, hogy bármi történhet, felemészt. Jó lenne ezekről beszélni is, de mivel az ismerősi körben sok a kisgyerekes, vagy épp a szülés előtt álló, így nem ijesztgetem őket, meg megvan a saját problémájuk. Ráadásul sajnos az elmúlt időszakban pofán csapott az is, hogy az igazán nagy bajban elég kevés emberre tudok számítani. Borzasztó érzés ez is. Így hát marad a blog, ide bármikor ki tudom írni. 

December van. Már a múlt hónapban is volt "orvosi engedély", hogy újra próbálkozzunk, de még nem akartam. Most már azt hiszem, készen állok újra. A férjemmel azt beszéltük, ezek után, ha éveket is várunk, sose lesz olyan pillanat, amikor kételyek és félelmek nélkül fejest ugrunk a gyerekvállalásba. Így lényegében mindegy, meddig várok, mindig ott lesz a "mi van, ha megint az történik?" kérdés.

Próbálom tudatosan elnyomni, de nem mindig sikerül. Közben pedig várom, hogy megint babát várjak, de kizökkentem a kismama állapotból. A hormonok talán most kerültek a helyükre, az életünk is visszaállt a régi kerékvágásba. Egy újabb nehéz időszak kezdődik, amit most ugyanannyira várok, mint amennyire nem. Remélem, a következő terhességemet is olyan természetesen és boldogan fogom megélni, mint a legutóbbit. Bízom benne, hogy végre megtapasztalhatom, milyen az, ha nem alszok, mert sír a baba éjjel. Milyen az, amikor Apa hazajön és ketten várjuk otthon. Annyian panaszkodnak a fáradtságra, meg arra, hogy nehéz, én pedig annyira várom.

Ezt a Karácsonyt terveink szerint hárman töltöttük volna, remélem 2019-ben már tényleg hárman ülünk a fa alatt.

Legalábbis amikor mi először hallottuk. Ezt még mindenképp el akarom mesélni. Tudod milyen volt? Mint amikor az anyukájával először találkoztam. Erre pont most jöttem rá. Egyszerre volt villámcsapás, de az a fajta, ami marha jólesik. És önkéntelenül húzódik a szád mosolyra, de ugyanakkor ott motoszkál az is benned, hogy ez egy olyan különleges pillanat, amit soha nem fogsz elfelejteni. Magasztos pillanat egyébként, különösen ha az ember picit fogékony az ilyesmire. Ha várja a fia érkezését. (Persze akkor még nem tudtuk, hogy kisfiú.) 
Örömkönnyek szöknek a szembe, már fura, de még nem tudom miért illetve mitől. Mi a fasztól lenne?! Többen leszünk, meg fog változni minden. (Ez így is lett, csak egyáltalán nem úgy, ahogy reméltük.) 
Mint minden rendes magzatnak, neki is gyorsabban kalapált a kis szíve, mint az átlag felnőtt szívverése. Különös abba belegondolni, hogy először a külvilág számára egy kis szívecske az egész kisember. Nem több. Boldogok vagyunk, minden jól alakul. Hihetetlen büszkeséget érzek, szeretném az egész világgal tudatni, de ugyanakkor mégis az én kis csodám. 
Aki nem hallja, nem tudja. És bár nem mindig jó a tudás, de ebben az esetben örülök, hogy minden pillanatnál ott voltam. 

A novemberi hosszú hétvégén elmentünk a hegyekbe pihenni, feltöltődni. A férjemmel - azóta már a férjem. Jó ezt leírni és kimondani is. - nagyon szeretünk túrázni. Ha van rá lehetőségünk, részt veszünk teljesítménytúrákon is. Ebben az évben nem mentünk el ugyan komolyabb túrára az állapotom miatt, de azért így is sokat kirándultunk, csak rövidebb távokat. 

Szóval november 2-án, amikor pont 4 hónapos lett volna a nagyfiú, úgy készültünk, hogy túra közben gyújtunk az emlékére egy mécsest az erdőben. Ketten indultunk neki az erdőnek. Véletlenül egy csoporthoz csapódtunk, amikor a túravezetőjük meginvitált, hogy nézzünk meg egy felhagyott bányát velük. Előtte tartott egy kis előadást a csoportnak, így nekünk is. Sose találkoztunk azelőtt. Egy bükkfa levelét vette fel a földről, ami sérült volt, de volt rajta arra utaló jel, hogy a fa elkezdte gyógyítani magát, illetve a levet. Ezzel párhuzamban állított egy hasonlatot, hogy az élet is ilyen, mi, emberek egy nagy rendszer részei vagyunk és higgyük el, akármilyen rossz is most, vagy valami nehéz van az életünkben, a természet, vagy Isten, vagy hívjuk bárminek, igyekszik azt helyrehozni. Hát ez betalált. Visszahozni nem lehet az elsőszülött fiunkat, de az életünk fordulhat jobbra, mi legalábbis bízunk ebben, hogy a mi sebünket is igyekszik enyhíteni a természet. 

Aztán bementünk a bányába. Megkért minket a túravezető, hogy kapcsoljuk ki a zseblámpákat. Tök sötét lett. Vaksötét. Félelmetes egyébként, teljes csend volt. Csend és feketeség. Aztán felkapcsolt egy pici ledet. Ismét egy hasonlat következett: egy pici led mindig ott van az életünkben. Sosincs vaksötét, mindig van egy pislákoló reménysugár. Még egy dolog, ami szíven ütött.

Érdekes nem? Milyen a véletlen műve...amikor 4 hónapos lenne, amikor nem rég még úgy éreztük magunkat, mint ott a bányában, a teljes sötétségben. És egy vadidegen embertől kapunk aprónak tűnő kapaszkodókat. 

A túrázóktól elköszöntünk és ketten mentünk tovább egy másik útvonalon az erdőben. Nekem jól esett hallani azokat a szavakat, amiket a túravezető mondott. Szerintem a férjemnek is. 

Találtunk egy különálló kis sziklát, aminek a tövében meggyújtottuk a mécsest és néhány percet csak a fiunknak szenteltünk.

A nevéről még azt hiszem, nem írtam. Pedig nagyon bánt. Az apukája és az én apukám után kapta a nevét. Keresztelő nem volt, mert nem lehetett, de ettől mi még ezt a két nevet Neki szántuk. A búcsúztatón is így köszöntünk el Tőle, ezen a néven. 

Ez lehet hülyén hangzik, hogy még ezen is túráztatom magam, de csak az apukája nevét viselte volna. Nyilván, ha a következő baba fiú lesz, nem fogja ezt a nevet kapni. Szerintem az nem helyes. Ehhez persze mindenki máshogy áll. Ez az én véleményem. Az az Ő neve volt és kész. A kistesóval pedig szintén nem lenne fair...

Az apukámnak 3 lánya van, mindhárman fiúnak készültünk. Akkor még ez fontosabb volt. Apunak nem jött össze, hogy a nevét bármilyen formában is továbbvigyük. Emiatt szerettem volna, ha legalább a fiú unokájának az az egyik neve, ami az övé. Meg szép neve is van egyébként. Ma már nem túl gyakori, nem divat, de szép. Apu nagyon várta az unokáját, nagyon családcentrikus ember. Tuti benne volt az is, hogy fiú unoka lesz, bár sose mondta, nem is éreztette. Egyébként szerintem nem bánta, hogy három lánya született. Apu minden feláldoz a családjáért. Sokszor mondjuk is Neki, hogy foglalkozhatna már magával, meg még fiatal is, 53 éves...én meg ugye 31 vagyok. 

Szóval nagyon elszomorít, hogy ez a név, amit választottunk, Vele együtt halt meg. Sokszor eszembe jut, amikor a férjemre nézek, kimondom a nevét, vagy eszembe jut Apu. Ezt a két szép nevet már nem viszik tovább. 

Emlékszem, nem volt még 2 hete, hogy itthagyott minket a kisfiunk. De talán már az 1. hetet átvészeltük. Ott jártunk, amikor már a legközelebbi családtagok meg merték kérdezni, hogy hogy vagyunk. Egy rohadt nehéz éjszakán voltunk túl, amikor megkérdezték a feleségem, hogy én hogy vagyok. Ekkor elmesélte, hogy álmomban zokogok... Régebben kibaszottul szerettem aludni. Olyanokat tudtam aludni sokszor/sokáig, hogy arra keltem fel,  röhögök álmomban. Igazi ízes kacajjal. Nagyon jókat álmodhattam. Mostanra már azt kell mondjam, idejét nem tudom mikor keltem utoljára erre. Az alvástól sokáig féltem. Több összetevős ez az egyenlet, a részletek nem is lényegesek. De  rég nem azt nyújtja amit kellene. 
Nade, hogy kitérjek az álomra. Alapvetően én nem vagyok az az álmodós típus. Igen, tudom, hogy mindenki szokott, csak nem emlékszik rá. De én tényleg nem szoktam. Emlékszem arra, ha volt valami, akkor azt mondom, hogy álmodtam csak nem emlékszem mit. De ez is rohadtul ritkaság számba megy. Általában: semmi! Egyetlen álmom volt ezidáig, amire annyira emlékszem, hogy fel tudom az összes pillanatát eleveníteni, és bármikor el tudom magam rajta sírni. A nagyobbik öcsémről szólt. Nem mesélem el.
Amikor ez történt velünk, még egy ilyen teljesen valóságnak tűnő álom talált meg. Mintha csak a bőrömön, az arcomon éreztem volna. Ijesztő volt, de ugyanakkor csodálatos is. Párom irigyelte is. 
Egy fekete, világítás nélküli szobában vagyok, ott még nem hallattszik és nem is látszik semmi. Csak egy sötét semmi van, középen a plafonról lelógó spotlámpa fényében lassan megjelenik az arcom. Ki lehet venni azt is, hogy egy kapucnis pulcsiban vagyok, ami szintén fekete. Ergó tényleg csak az az arcom látni a lámpa fénye alatt, a hajam vagy a fejem körvonalai már a feketeségbe burkolóznak. Forgatom a szemem, amikor egy kicsi kéz, egy gyermeki kis apró kezecske nyúl az arcom felé, és meg akarja érinteni. Abban a pillanatban ahogy hozzámért, a simogatására felriadtam. Arc nem társul hozzá, jobbról a feketeségből benyúl a lámpa fénye alá a kéz, csak a karja látszik.

Bármikor felidézem ezt, mindig könnyes a szemem. Amiben biztos vagyok, hogy ez az ő üzenete.