12 hét. Elvileg ennyi ideig nem lehetne szólni senkinek. Egyvalakinek úgyis elmondjuk, mert lehetetlenség előtte titkot tartani: anyámnak. Hogy miért? Nőgyógyászaton dolgozik. :) Azt hiszem ezzel el is mondtam mindent. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy mikor is jelentettük be neki, de arra emlékszem, hogy direkt megkértük: ne szóljon még senkinek. Majd MI közöljük akkor, amikor itt lesz az ideje, és amikor mi jónak látjuk. Tiszteletben tartotta, de majd kiugrott a bőréből. Gyerekbolond, neki ez a keresztje. Plusz emellé még ugye munkájából adódóan van egy egyébként is bababolond világlátása. Mi lesz itt?! Nem lesz nyugtunk, ez tuti. Mindegy is, legalább lesz a gyereknek nagymamája, szerintem ez egyébként is fontos. Mostanában a régi, klasszikus nagymama-unoka viszony amúgy is eltűnt, vagy eltűnni látszik. Nincs idő, energia, kedv, akarás. Egyik oldalról sem. Nálunk nem így lesz, apósom is nagyon várja, őt is tökéletes nagypapa mintának érzem. Jó az, ha lesznek a pici előtt normális példák. Annyi beteg, bolond fasz rohangál az utcákon, nem szeretném a számukat gyarapítani. Plusz fontosnak tartom, hogy megtanulja mi a tisztesség, becsület és felelősség.

12 hét eltelt, bejelentem a 2 öcsémnek. Nem hisznek a fülüknek, nem tudják felfogni, hogy mi van. A nagyobbik öcsém szeme könnyes lesz, meghatódunk. Engem is kurvára meglep a reakciója, nem erre számítottam. Onnantól nekik is, mint nekem, felrobban a "méhük". Úgy várják, mint a Messiást. 

Mikor meghallom ultrahangon az első szívdobogást, sikerül végre dekódolni a korábban már említett ismeretlen érzést, ami uralma alá hajtott: az apai érzések kezdenek megjelenni, felerősödni. Büszke vagyok, úgy zakatol a szíve a kicsinek, mint egy tisztességes boxer-motor. Jószívű lesz, el is könyvelte mindenki. Jószívű. Igen, mi más is lenne?!