A hormonháztartásom teljesen felborult...érzelmileg labilis vagyok és nem tudom hol áll a fejem, kavarognak a gondolatok. Hiányzik a kisfiam, hogy megöleljem. Próbálom elengedni és közben mégis szeretnék egy kisbabát. Ez volt a szülés után, mikor még nem voltam teljesen észnél, úgy gondoltam, hogy "Majd jól terhes leszek megint és megszülöm ezt a babát, pont Őt!". Ja, ez hülyeség, én is tudom, akkor is tudtam.

Az orvos 3-5 hónapot mondott, hogy újra próbálkozhatunk. A sebem miatt. Az orvos nem foglalkozik a lelki gyógyulással, de nem is ez a dolguk. Ha a nődokim minden ilyen esetet a lelkére venne, már nem lenne orvos. Szóval annyira mégse jó választás a orvosi pálya, nem sajnálom én őket, de lelketlen egy dolog, erre ott van a pszichológus. Jól is van ez így.

Szóval igen...szeretnénk babát továbbra is, nálam ennyi idő múlva (kb. 4 hónap) jött el az a pillanat, hogy a kistesót magáért tudnám szeretni és nem egy pótgyereket akarok. De félek. Félek a következő terhességtől, hogy megint ezt át kell élnünk. Ugyanakkor tudom, hogy a babának nem jó a stressz. Nehéz lesz nagyon. A császármetszéstől is féltem, mármint az azt követő teherbeeséstől, de sokan megnyugtattak, így most már talán jobb a hozzáállásom. Na ezek voltak azok a gondolatok, amik már nagyon elhatalmasodtak rajtam és nem tudtam kezelni, ekkor kezdtem pszichológushoz járni. Az eszemmel tudtam, hogy fölösleges idegeskednem rajtam kívül álló dolgok miatt, de nem tudtam magam kontrollálni. Az idő elteltével ez is jobb lett, most már nyugodtabb vagyok.

Az elején állítottuk, hogy a következő babának nem akarjuk tudni a nemét, nem akarunk 4D ultrahangot, nem megyünk kismama fotózásra, nem akarunk róla tudni semmit...így megvédve magunkat, ha a kistesóval tragédia történne, ne sérüljünk ennyire, mint most. Ez nem helyes hozzáállás. 

Amikor elkezdtem keresgélni az interneten, találtam pár blogot, írást, ami hasonló esetet dolgozott fel, de a végén általában ott volt, hogy "3 gyerek édesanyja", vagy "azóta már megszületett a kisbabája, aki egészséges". Na, mi nem ebben a fázisban vagyunk, mi még a bizonytalan jövő előtt állunk. Persze azt mondják, kétszer ugyanoda nem csap be a villám. De, becsap...a természet nem válogat, a természet ilyen, akár jó ember vagy, akár nem.

Szóval mi még a kistesó előtt állunk, nem tudom, sikerül-e, nem tudom, egészséges lesz-e, nem tudok semmit, de azt tudom, hogy Neki is meg fogunk adni mindent az alatt a 9 hónap alatt, a 4D ultrahangtól kezdve a törődésen és a kismama fotózáson át mindent! A szeretetet és a kötődést meg akarjuk élni! Mindketten, apaként és anyaként. Ha a végén fájni fog, akkor fájni fog, ahogy ezen túljutottunk, bármin túljutunk. Csak legyünk ott egymásnak és szeressük egymást, ez a legfontosabb!! Ehhez persze idő kellett, hogy tisztábban lássunk. Idő...minden csak idő és idő és türelem. Hát én nem vagyok türelmes ember, úgy értem, másik emberhez igen, de magamhoz nem. Iszonyatosan nehéz várni, ráadásul a bizonytalanra várni.

A másik nagy félelmem, ami napi szinten őrületbe kerget az az, hogy egy szerettemet elveszítem. Annyira közel kerültem az elmúláshoz és annyira közel láttam azt, hogy az élet mennyire törékeny, hogy ezzel azóta is nehezen bírkózom meg. Talán az idő majd ezt is megoldja...