Sokat gondolkoztam azon, hogy leírjam-e, ami velünk történt. Végül a párommal úgy döntöttünk, "tollat" ragadunk. Amiről írunk, az tabu a társadalom számára, erről nem beszélnek, ami miatt sokkal nehezebb a történtek feldolgozása. Bízom benne, hogy írásainkkal segítünk azoknak, akik hasonlón átmentek, az ő családtagjaiknak, barátaiknak, hogyan is lehet kezelni egy ilyen fájdalmas veszteséget.
Történetünk 2017-ben kezdődött, amikor is a terhességi teszt több hónapos várakozás után két csíkkal nézett vissza rám. A páromat azonnal felkeltettem, pedig hajnali 3 óra volt. Ettől a pillanattól kezdődött a boldog várakozás. 9 szuper hónap volt mögöttünk, amikor egyik nap bementünk a rutin NST-re és az orvos megállapította, hogy nincs szívhang. Erről a napról nem írok. Sokan vagyunk, akikkel ez megtörtént, mindenkinek más, de mindenkinek fájdalmas. Amit fontos megemlítenem, az az, hogy a babát nem akartuk látni és nem kértünk temetést. Még mielőtt azt hinnétek, nem is akartuk mi igazán a kisfiunkat, meg érzéketlenek vagyunk, szeretném, ha tudnátok, hogy amikor ér egy sokk, nem tudod, mi történik veled, akkor nem tudsz megfontoltan dönteni. Akkor csak túl akartunk lenni ezen a szörnyűségen. Ma már máshogy látom. Aznap teljesen összetörtünk. Erre az esetre egyáltalán nem készültünk, hiszen végig minden rendben volt. A köldökzsinóron viszont lett egy csomó és a pici fiunk nem jutott oxigénhez.
Mivel a szülésmegindítás nem hozott eredményt, több órás vajúdás után betoltak a műtőbe és császármetszéssel vetettek véget életünk legborzasztóbb napjának. Másnap és harmadnap is a párom végig mellettem volt, reggeltől estig, pedig majdnem végigaludtam a napot. Amikor nem aludtam, akkor sírtunk. Amikor épp nem sírtunk, sétáltunk a folyosón, már amennyire tudtam sétálni.
Itt szeretném megjegyezni, hogy sokan a rossz élményeket írják le a kórházi ellátással, a hozzáállással kapcsolatban. Mi a debreceni Kenézy kórházban voltunk és az a segítség, az a kedves hozzáállás, amivel ott találkoztunk, rengeteget segített akkor és a feldolgozásban is.
Harmadik nap hazamentünk. A gyerekszoba berendezve. A lakás üresen. Nem találtuk a helyünket. Nem volt értelme a napoknak, a holnapnak, semminek. Mivel mindketten racionális emberek vagyunk, tudtuk, hogy ezt csak mi tudjuk megoldani, ezen a reményvesztettségen csak mi tudunk változtatni. Sokat sírtunk, hiányzott a kisfiunk, hiányzott a pocakom, hiányzott az a 9 hónapig várt pillanat, amikor a kezünkbe foghatjuk a babánkat. Elkezdtünk magunknak feladatokat adni. Az első az volt, hogy egy sorozat egy részét nézzük meg sírás nélkül. Sokadjára, de sikerült. Apró, butának tűnő célokat tűztünk ki minden egyes nap.
Furcsának fog tűnni szintén, de még a kórházi ágyon megkérdeztem a páromat, hogy ugye még mindig el akar venni. Igent mondott és nem sajnálatból. Jól esett, az önbecsülésem feljebb lépett egy lépcsőfokot. A lánykérés már megvolt egy éve, sőt, az esküvő dátuma is, amit egyébként a baba érkezése miatt lemondtunk. Akkor, a kórházban elhatároztuk, hogy még az idén szűk körben összeházasodunk. Hozzá akartam tartozni, nem azért, hogy "bevédjem" magam, nem az a típus vagyok, gyereket sem azért szültem volna. Sajnos sok negatív példával találkozok, amikor a nők minden áron magukhoz akarják láncolni a férfit, sose értettem ezeket a nőket...de ez nem az én dolgom.
A család minden nap jött hozzánk, két héten keresztül. Sokat beszélgettünk, sírtunk, felváltva. Ez a két hét teljesen kimaradt. Ha megkérdezné valaki tőlem, mit csináltunk, akkor csak annyit mondanék, túléltünk, próbáltuk felfogni a történteket. Azt éreztük, hogy szeretjük egymást és tudtuk, hogy az idő segíteni fog, bár utóbbit nem éreztük, de az eszünkkel tudtuk. Erre alapoztunk, a racionalitásunkra. Más nem maradt.