Legalábbis amikor mi először hallottuk. Ezt még mindenképp el akarom mesélni. Tudod milyen volt? Mint amikor az anyukájával először találkoztam. Erre pont most jöttem rá. Egyszerre volt villámcsapás, de az a fajta, ami marha jólesik. És önkéntelenül húzódik a szád mosolyra, de ugyanakkor ott motoszkál az is benned, hogy ez egy olyan különleges pillanat, amit soha nem fogsz elfelejteni. Magasztos pillanat egyébként, különösen ha az ember picit fogékony az ilyesmire. Ha várja a fia érkezését. (Persze akkor még nem tudtuk, hogy kisfiú.) 
Örömkönnyek szöknek a szembe, már fura, de még nem tudom miért illetve mitől. Mi a fasztól lenne?! Többen leszünk, meg fog változni minden. (Ez így is lett, csak egyáltalán nem úgy, ahogy reméltük.) 
Mint minden rendes magzatnak, neki is gyorsabban kalapált a kis szíve, mint az átlag felnőtt szívverése. Különös abba belegondolni, hogy először a külvilág számára egy kis szívecske az egész kisember. Nem több. Boldogok vagyunk, minden jól alakul. Hihetetlen büszkeséget érzek, szeretném az egész világgal tudatni, de ugyanakkor mégis az én kis csodám. 
Aki nem hallja, nem tudja. És bár nem mindig jó a tudás, de ebben az esetben örülök, hogy minden pillanatnál ott voltam.