A novemberi hosszú hétvégén elmentünk a hegyekbe pihenni, feltöltődni. A férjemmel - azóta már a férjem. Jó ezt leírni és kimondani is. - nagyon szeretünk túrázni. Ha van rá lehetőségünk, részt veszünk teljesítménytúrákon is. Ebben az évben nem mentünk el ugyan komolyabb túrára az állapotom miatt, de azért így is sokat kirándultunk, csak rövidebb távokat. 

Szóval november 2-án, amikor pont 4 hónapos lett volna a nagyfiú, úgy készültünk, hogy túra közben gyújtunk az emlékére egy mécsest az erdőben. Ketten indultunk neki az erdőnek. Véletlenül egy csoporthoz csapódtunk, amikor a túravezetőjük meginvitált, hogy nézzünk meg egy felhagyott bányát velük. Előtte tartott egy kis előadást a csoportnak, így nekünk is. Sose találkoztunk azelőtt. Egy bükkfa levelét vette fel a földről, ami sérült volt, de volt rajta arra utaló jel, hogy a fa elkezdte gyógyítani magát, illetve a levet. Ezzel párhuzamban állított egy hasonlatot, hogy az élet is ilyen, mi, emberek egy nagy rendszer részei vagyunk és higgyük el, akármilyen rossz is most, vagy valami nehéz van az életünkben, a természet, vagy Isten, vagy hívjuk bárminek, igyekszik azt helyrehozni. Hát ez betalált. Visszahozni nem lehet az elsőszülött fiunkat, de az életünk fordulhat jobbra, mi legalábbis bízunk ebben, hogy a mi sebünket is igyekszik enyhíteni a természet. 

Aztán bementünk a bányába. Megkért minket a túravezető, hogy kapcsoljuk ki a zseblámpákat. Tök sötét lett. Vaksötét. Félelmetes egyébként, teljes csend volt. Csend és feketeség. Aztán felkapcsolt egy pici ledet. Ismét egy hasonlat következett: egy pici led mindig ott van az életünkben. Sosincs vaksötét, mindig van egy pislákoló reménysugár. Még egy dolog, ami szíven ütött.

Érdekes nem? Milyen a véletlen műve...amikor 4 hónapos lenne, amikor nem rég még úgy éreztük magunkat, mint ott a bányában, a teljes sötétségben. És egy vadidegen embertől kapunk aprónak tűnő kapaszkodókat. 

A túrázóktól elköszöntünk és ketten mentünk tovább egy másik útvonalon az erdőben. Nekem jól esett hallani azokat a szavakat, amiket a túravezető mondott. Szerintem a férjemnek is. 

Találtunk egy különálló kis sziklát, aminek a tövében meggyújtottuk a mécsest és néhány percet csak a fiunknak szenteltünk.