December van. Már a múlt hónapban is volt "orvosi engedély", hogy újra próbálkozzunk, de még nem akartam. Most már azt hiszem, készen állok újra. A férjemmel azt beszéltük, ezek után, ha éveket is várunk, sose lesz olyan pillanat, amikor kételyek és félelmek nélkül fejest ugrunk a gyerekvállalásba. Így lényegében mindegy, meddig várok, mindig ott lesz a "mi van, ha megint az történik?" kérdés.

Próbálom tudatosan elnyomni, de nem mindig sikerül. Közben pedig várom, hogy megint babát várjak, de kizökkentem a kismama állapotból. A hormonok talán most kerültek a helyükre, az életünk is visszaállt a régi kerékvágásba. Egy újabb nehéz időszak kezdődik, amit most ugyanannyira várok, mint amennyire nem. Remélem, a következő terhességemet is olyan természetesen és boldogan fogom megélni, mint a legutóbbit. Bízom benne, hogy végre megtapasztalhatom, milyen az, ha nem alszok, mert sír a baba éjjel. Milyen az, amikor Apa hazajön és ketten várjuk otthon. Annyian panaszkodnak a fáradtságra, meg arra, hogy nehéz, én pedig annyira várom.

Ezt a Karácsonyt terveink szerint hárman töltöttük volna, remélem 2019-ben már tényleg hárman ülünk a fa alatt.