Már-már kezdünk kétségbeesni. Lassan 8 hónapja nyomjuk a kufircot, mint a sex-robotok. Nem esik nehezemre, nyilván nem. Kinek esne.. ?! Imádok vele lenni, minden értelemben. Tökéletes az összhang. Mindig is az volt. De tudjuk, hogy ez most többről szól. Kezdünk néha kicsit gépiesek lenni, mindig úgy érezzük, na most ez volt a tuti. Ez lesz az AZ alkalom, ekkora menet után tuti jön a címmérkőzés. Nem jön, már jóideje nem. Kezdek beszarni én is. (Annyi baromságot hallani, olvasni a neten. Észre nem vett gyerekkori betegségek, meddőséget okozott himlők, stb. stb.) Voltam vizsgálaton, ezzel nyitottunk. Egyszerűbb, ha engem vizsgálnak első körben, mintha őt. Nálam minden oké, tenyészbika vagyok, eddig is tudtam. (Minden férfi ezt gondolja, de mostmár papírom is volt róla. Szóval hivatalos.) Tele vagyok kételyekkel, tudom, hogy rohadt nehéz lehet neki. Miattam költözött a fővárosból Debrecenbe. (Nem sokan teszik meg.) Nagy felelősséget éreztem eddig is a dolog iránt, próbáltam minden lehető módon megkönnyíteni neki a váltást. De nem csak én vagyok, vannak ŐK is. ŐK, azok ott kint, azok nem mások, mint az emberek világa. (Valahova máshova soroljuk/soroltuk korábban is magunkat, ez azóta sem változott. Illetve de, méginkább 2 dimenziós a világunk.) Szóval ŐK voltak azok, akiktől nem tudtam megvédeni, közéjük kellett engednem, merthát dolgozni ugye csak kell... Ott meg nem minden fenékig tejfel, a keleti oldal az picit másabb. Nem, hazudok. Sokkal másabb. Kövezzenek meg érte, de a debreceni az egyébként is külön állatfaj. Ez az egész felvezetés csak arra irányul, hogy megtudjuk, a stresszes melóhely és közeg annyira kihatással van a lelkére, hogy fizikailag nem engedi teherbeesni. Eltartott egy ideig a keresgélés, de végül meglett az új munkahely, következő hónapban meg is fogant a fiunk.