Eltelt a 2 hét, a párommal minden nap együtt voltunk. Táppénzre ment 2 hétig, nem dolgozott. Tartottunk egy búcsúztatót a kórház kápolnájában egy református lelkész segítségével. Temetést, ahogy korábban említettem, nem tartottunk, de a gyermekünknek úgy éreztük, jár, hogy megfelelő módon elbúcsúzzon Tőle a család. Ez volt az első olyan esemény, ami rengeteget segített, a búcsú. Egy olyan esemény, amit csak Neki szerveztünk. A lelkünk könnyebb lett. Nem sokkal. Kicsivel. Mégis ilyenkor mindenbe kapaszkodsz, amitől könnyebb.
A gyerekszoba. A párom egy hős volt, amíg én kórházban voltam, eltette a 4D-s képet, ami a szekrényen volt, eltette a kismama fotózáson készült képet, amit már bekereteztettünk és a falra szántuk. Tudtuk, hogy a fiunk többi kis bútora, ruhája nem maradhat. Hogy miért? Mert fájt, mert rohadtul fájt, amikor abba a szobába bementünk. Persze megtarthattuk volna az összes babaholmit, mert a következőnek is jó lett volna. De ezek az Ő cuccai voltak, Neki szántuk! Meg mégis mit mondhattam volna később a kistesójának? A következő babának is jár minden!
A bútorokat egy helyen vásároltuk meg, a bolt tulajdonosa mindent visszavett. Ez óriási segítség volt és nem a dolgok anyagi oldalára gondolok, mert az érdekelt minket a legkevésbé. Borzasztóan hálásak vagyunk ennek a srácnak azért, amiért ilyen rugalmas volt és szó nélkül pakolta vissza a boltba azokat, amiket visszavittünk.
Amikor már felfogtam, mi is történt, elkezdtem keresgélni a neten. Igen, tudom, hogy ilyenkor ezt nem szabad. Úgy éreztem viszont, hogy meg fogok őrülni, tudnom kellett, hogy normális vagyok, hogy mással is történt-e ilyen, tudni akartam, hogy van-e ebből kiút. Mások mit csináltak?! Itt már kezdte emészteni a lelkemet, hogy nem néztem meg a babámat, az én kisbabámat. Hát milyen anya vagyok én? Miért nem éreztem, hogy baj lesz? Beleőrültem ebbe a gondolatba, kétségbeesetten kerestem legalább egy olyan történetet, ami az enyémhez hasonló, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Találtam egy könyvet, ami ezzel a témával foglalkozik, megrendeltem, elolvastam. A lelkem ismét nyugodtabb lett. Ez a könyv sok történetet foglal össze (Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák ). Megtaláltam benne azt az egyetlen történetet a sok közül, ami olyan volt számomra, mint az éhezőnek egy falat kenyér. Az én lelkem megint könnyebb lett.
Sok párkapcsolat tönkremegy egy ilyen tragédiát követően. Esetleg egymásra mutogatás megy, ki hibázott, miért nem segített többet a másik, stb...Nagyon szeretem a páromat, a mai napig szerelmes vagyok, sokszor látok a fejébe, viccelődik is ezzel, hogy menjek már a fejéből. :) De most nem láttam bele. Nem ismertem a gondolatait és nagyon szerettem volna segíteni Neki. Ő meg persze nekem. Alapvetően nem szoktunk veszekedni, néha vannak vitáink, de nem veszekedések. Ez azonban nehéz időszakot hozott el nálunk, sokszor nem beszéltünk a másikkal, mert nem akartuk, hogy esetleg visszarántsuk egymást, ha éppen jobb passzban volt. Óriási hiba volt, hogy nem beszéltünk meg mindent, viszont szerencsére időben kapcsoltunk. Nem mehet tönkre a kapcsolatunk. Inkább sírjunk együtt, hiszen fáj mind a kettőnknek!
Férfiak, Nektek is szabad sírni! Nők, hagyjátok sírni a férfiakat! Beszélgessetek! Ez talán a legfontosabb tanács, amit mindenkinek adhatok. Ebben a helyzetben csak Ti számítotok! És nem értek egyet azzal, hogy egy nőnek rosszabb. Más, de nem rosszabb. Nálunk kialakul az a szoros és csodálatos kötelék, amit a mai napig szívesen idézek fel. A férfiak ugyanúgy keresztül mennek az apává válás folyamatán a 9 hónap alatt, még akkor is, ha náluk a kötelék később alakul ki. A párom végignézte az egész napos szenvedésemet akkor a kórházban, ott volt mellettem végig tehetetlenül, amikor a pocakomat fogtam, ami már a 9. hónap végére egy berögzült mozdulattá vált. De odabent már csak csend volt. Ő ezt mind kívülről látta és Ő, A férfi nem tudott tenni semmit. Aki mindig a megoldást keresi a problémára...itt nem volt megoldás. Ezt csak elfogadni lehetett. A Szerelmem amúgy is érzékeny lélek, nagyon tud szeretni, plusz mindent magára akar vállalni és sokszor helyre kell tenni, hogy nem csak Ő húzza az igát, hanem én is, ketten megyünk előre. A női és férfi agy más, de egy ilyen tragédia következtében az anya és az apa is meghal egy kicsit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose akartam hozzávágni a fejéhez, hogy "nekem rosszabb", de tudtam, hogy ez nehéz helyzet, így minden kimondott szót átrágtam magamban, legalábbis nagyon igyekeztem. Mert tudtam, hogy Ő is szenved.